05.

Hello!!! :)

Megérkeztem az ötödik résszel, ami igaz, hamarabb is jöhetett volna, tudom; de a lényeg, hogy most itt van. Remélem tetszeni fog mindenkinek, és tényleg ne féljetek kommentelni; örömmel fogadunk minden rövidebb, hosszabb véleményt, hisz' az fejleszt, épít minket. :)

Jó olvasást, és kitartást a következő héthez!!!!

xoxo

*L*

 Péntek este volt, kint már sötétség honolt. Ugyan, még csak a hold jelent meg az égen, a maga fehérségével és kövérségével - tekintve, hogy teli volt -; mégis vártam már a csillagokat. Önkénytelenül is eszembe jutott a sok csillagnéző túra Niall-el; a mély beszélgetések, és titokként elsuttogott, lágy csókok.

 Muszáj voltam lehunyni szemeimet. Még mindig éreztem ajkait enyémeken, férfias tenyerét derekamon, és egyéb más helyeken is.

Pedig mennyi idő is telt el azóta, mióta elhagyott? Egy, másfél hónap?

Ijesztő, hogy az idő, milyen gyorsan halad.

 Egy kávézóban ültem, annak áttetsző ablakánál. Az asztal, ami mellett ültem, két személyes volt. Két szék helyezkedett el mellette, és csak szomorúan tudtam bámulni a másikat. Ahogy néztem azt; arra a megállapításra kellett jutnom, hogy soha, de soha nem lesz már semmi ugyanaz. A Tv-zés, alvás, evés, bulizás, mozizás, színházba járás, vagy a mostani esetben; kávézóba járás sem. Semmi sem.

Mint egy őrült, úgy bámultam a széket; üres helye, mintha kiáltott volna egy szőke kobakú srác fenekére. Nos, azt én is szívesen elviseltem volna... 

 Furcsa, mert ahogy a következő pillanatban egy tenyér simult jobb vállamra; akkor vettem csak észre, mennyire is elbambultam, és mennyire is kizárta elmém a világ zaját. Testem megrándult a hirtelen érintésre, ami ugyan lágy volt, mégis, mintha leforrázott volna.

- Sajnálom, hogy késtem, Harry tudod, milyen telhetetlen tud lenni hétköznapokon, elvégre a munka miatt alig van időnk egymásra, és... - Liam mély hangja csapta meg füleimet, és nem tehettem róla, de csupán üveges tekintettel tudtam meredni cselekedeteire, mely a kabátjának levétele, annak a szék háttámlájára való ráhelyezése, és végül az volt, ahogyan leül, az eddig magányosan álldogáló székre.

Furcsamód, rosszul esett, hogy arra a székre ült rá, amire az előző pillanatban még Niall-t képzeltem el, ragyogó mosolyával, világító szemeivel, melyek olyan mélyre tudtak hatolni, hogy a szívem, s lelkem legmélyebb pontjáig elértek.

Liam mondandója csak még nagyobb kést döfött szívembe, szintén önkénytelenül. Régen nekünk sem volt sok időnk egymásra, nekem a munka, neki a főiskola miatt... Azt kívántam, bár visszaforgathatnám az időt, hogy kiélvezhessem a még vele eltölthető perceket.

- Oh, sajnálom, Lou - Liam sajnálkozó hangja, majd ahogy ránéztem, tekintete elárasztotta vénáimat. Azt gondoltam, nekem nem kell sajnálat; de visszafogtam magamat.

- Miért sajnálod, Li? - kérdeztem rekedten, hangom nem volt biztos.

Elnéző mosolya és tekintete, újabb lángot szított bennem. Utáltam, ha sajnáltak az emberek. De Liam a legjobb barátom volt, nem szabadott őt is ellöknöm magamtól, a butaságaim miatt.

- Azért Lou, - dőlt előre, asztalra támasztva karjait. - mert rossz így látni téged. Sosem láttalak még ennyire letörtnek, ennyire szomorúnak, ennyire... - itt ajkait rágcsálva lesütötte szemeit, tudtam mit akart mondani, de félt, hogy ezzel megbántana. Viszont hallani akartam.

- Ennyire? - ösztökéltem, és habár pulzáltam a dühtől, hangom csak szomorúnak hatott.

Torkot köszörült.

- Ennyire magányosnak.

Sóhajtottam, majd csak bólintani voltam képes.

 Miután a pincér kihozta a rendelésünket, ami egy-egy kávéból állt - csak, hogy ne essünk össze a fáradtságtól -, nem tudtam többé halogatni a dolgot; rákérdeztem.

- És mi lenne a... tervetek? - utaltam az ígéretükre, mely a gödrömből való kihúzás lett volna.

Biztatóan rám mosolygott, amit ugyan nem értettem, mégis jól esett. Ezután kimondta azt, ami rögtön megváltoztatta a kedvemet, és nyugtalanba ment át.

- Úgy gondoltuk Hazz-zal, hogy jól jönne neked egy kis újítás, egy kis szabadság, egy kis... spontaneitás.

Összeráncolt szemöldökeim és homlokom egyértelmű zavarról árulkodtak.

Folytatta.

- Szóval a beleegyezéseddel, vagy anélkül, de elfogunk rángatni olyan helyekre, ahova még pár éve folyamatosan jártál. Csupán annyit fogunk tenni, hogy visszahozzuk a régi Lou-t.

Nyelve bólintottam egyet.

- És mikor... sikerülni fog? - azt a kérdést tettem fel, ami legjobban foglalkoztatott.

Ismertem őket, mint a tenyeremet, tudtam, hogy valami olyan dolgot terveznek, ami elől foggal, körömmel, karommal, kézzel, lábbal, kampóval, kötéllel; egyszóval mindennel ellenkezni fogok.

Felsóhajtott, kávéjába pedig nagyot kortyolt. Tudom, mit csinált; húzta az időt, húzta, amíg csak lehetséges volt. Arcom lesápadt, szemeim tikkelni kezdtek. Utáltam, mikor ezt csinálják velem.

- Liam - morogtam, mikor még mindig nem szólalt meg, és kerülte tekintetemet.

- Oké, oké - gondterhelt sóhajt hallatott, amire még mérgesebb lettem. Nekem kéne így sóhajtoznom, nem neki! - Csak ne akadj ki túlságosan, oké?

- Én kiakadni? - hitetlenül és szarkasztikusan kérdeztem, és ugyanígy nevettem fel. - Ne légy nevetséges!

Még egy sóhaj hagyta el száját, tarkóját megvakarva kimondta:

- Vakrandira fogsz menni... - Mielőtt még folytathatta volna, elkerekedett szemekkel, az először eltátott, később egyenes vonalúvá szorított ajkaimat, nem éppen halk szó hagyta el.

- MI???

- Lou, csak hallgass végig, oké? - Próbálta menteni, a még menthetőt. Egy gondterhelt sóhajjal jeleztem neki, hogy folytassa csak. - Har... Mármint szerintünk nagyon jót tenne neked az ismerkedés, és nem azt mondjuk, hogy keress valakit Niall helyett, csupán arra ösztökélünk, hogy létesíts új kapcsolatokat, és elhidd, hogy nem vagy egyedül. 

Elgondolkoztatott a dolog. A zihálva vett levegő lassan csillapodott, míg tüdőm normálisan használta fel az oxigént, a szívem dobogása is csillapodni kezdett.

Hosszú pillanatig elnyúló csöndet végül én szakítottam meg, bár nem is számítottam arra, hogy Liam fogja.

Bólintva, egy sóhajjal megspékelve válaszoltam:

- Jó, rendben van. Beleegyezek. Úgy sincs más választásom - tettem még hozzá az utolsó mondatot, egy vállrántással együtt.

Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, kedvesen elmosolyodott, amit ugyan nehezen, de viszonoztam.

- Nyugalom Lou, jobban leszel.

04.

Sziasztok :) Tudom, hogy késtem, és tudom, hogy baromi rövid rész lett, de ebben mindent leírtam a jövőben fontos lesz. És ezzel a részemről a szenvedés letudva. Mármint nem erről szól a történet, de ezek a szomorú részek csak jó célt szolgálnak :) Remélem elnyeri a tetszéseteket annak ellenére, hogy nagyon rövid. Jó olvasást :) 

ui: A rész írása közben (meg persze Mindenszentek miatt is) eszembe jutott a nagypapám, akit 8 éve vesztettem el Karácsonykor. Mind a papám, mind a ti összes szerettetek nyugodjon békében...

*N*

Életem legborzasztóbb estéje után fáradtan, kisírt dőltem bele az ágyamba. Gyerekkori szobám kicsit megnyugtatta az idegeimet, egy pillanatra elfelejtettem az összes szörnyűséget, ami velem történt. Anyukám akármennyire is harcolt az életéért, nem volt elég. Vérben úszva hozták be a kórházba, s én csak az utolsó perceire értem oda hozzá. Az összes könnyemet elsírtam már, szinte zokogtam az idegesítően zöld és fehér színű folyosón, de persze ez senkinek nem tűnt fel. Megszokott látvány volt már egy összetört családtag a sürgősségi osztályon.
A sok bőgéstől szemeim körül piros karika keletkezett, s az arcom is felpuffadt. Apukám viszont még rosszabb állapotban volt. Egyetlen egy könnycseppet sem hullajtott el, csupán kísérteties arccal nézte a monitoron kirajzolódó egyenes vonalat, ami elgörbítette életünket. Az összes vér kifutott az arcából, kezei és lábai remegni kezdtek, tekintete az üvegessé vált szemeket kutatták, hátha felfedeznek bennük egy kis életet. de sikertelen volt a próbálkozása. Azóta nem szólalt meg, mintha a hangja élete szerelmével veszett volna el.
Előbbre kellett helyeznem az apám szenvedését az enyémnél, s így nekem sem fáj annyira.
Én is zsibbadtnak éreztem magamat, akárcsak egy rossz álomban. Szinte fel sem fogtam a veszteséget, édesen elringattam magam abban a tényben, hogyha reggel felkelek minden visszaesik a régi kerékvágásba. Csak az a tompa fájdalom, a szívemben jelezte, hogy többé már semmi sem lesz ugyanolyan.
A gondolataim elterelése érdekében úgy döntöttem lefürdök, hátha a víz lemossa rólam a mai nap mocskát. A bőröndömben kutakodtam a művelethez szükséges dolgokhoz, amikor valami a kezembe ütközött. Egy apró vörös bársony doboz akadt a kezembe. Kíváncsian fogtam meg az idegen tárgyat, és szemléltem meg. Óvatosan felpattintottam a tetejét, felfedve a kincset, ami benne lapult. Egy sebtében elszakított hófehér lap hullott a kezemben, amin az Ő kacskaringós betűi rajzolódtak ki. Szinte lehetetlennek tartottam a könnycseppeket, amik utat törtek maguknak, s keskeny patakként folytak le az arcomon. A látásom elhomályosult, alig érzékeltem a dobozka fehér belsejében virító arany gyűrűt. Az elvesztés súlya térdre kényszerített, miközben kétségbe esetten szorongattam a gyűrűt, ami lélekben hozzá kötött, s a lapot, amin az ő kézírásával a világ legszebb ígérete szerepelt;
Örökké.

03.

Hello!

 Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a következő részre; csak sajnos el voltam havazva. Nem is próbálok kifogásokat kitalálni; a lényeg az, hogy most itt van, meghoztam az új részt.

 És mit is írhatnék... Előre sajnálom, amiért szomorkás hangzása lett; de ki lenne boldog, ha elhagynák négy év után?! Senki sem. Nos, Louis sem az.

Szóval kicsit tartok a reakcióktól; nyugodtan írjátok le őszintén a véleményeteket, mert engem az fejleszt, támogat, éltet. Jó olvasást kívánok mindenkinek, és jó pihizést az őszi szünetre - habár jelentkezni fogunk még, ezt biztosan állíthatom. :)

xoxo: Lana & Naomi Greg

(Saját)

*L*

 A TV halk moraja hallatszott csupán, s amaz fénye világította be egyedül a szobát. Az egész házban csend volt és sötétség. A magány. Igen, a magány pontosan ilyen. Furcsa, hogy mennyire váratlanul is történnek a dolgok. Az egyik nap még az ember boldog, önfeledt és épp készül megkérni a párja kezét; majd a másik nap hirtelen egyedül van, egyesegyedül, a párja pedig egy óceánnyira.
 Ott ültem, ki tudja hány napos borostával, ki tudja hány napja fürödtem utoljára, és végül ki tudja, mennyi nap telt el azóta a nap óta. Nem éreztem az idő múlását valahogy. Mintha nem is élnék, csak tehetetlenül és mozdulatlanul feküdnék a nagy semmiben.
 Szóval ilyen szinglinek lenni? Szokatlan újra ezt érezni, hisz' utoljára körülbelül öt éve lehettem szingli - tekintve, hogy Niall előtt egy vagy másfél éve lehetett valakim. A még furcsább az, hogy arra a személyre nem is emlékszem már, még a nevére sem, még csak pár arcvonalára sem. Egyfolytában Niall kéken világító szemei, ragyogó mosolya és szőke kobakja lebeg lelki szemeim előtt. Egyszerűen nem tudom kiverni Őt a fejemből; és ez talán nem is rossz dolog. Ha majd nem fogok emlékezni íriszei ragyogására, vagy ízes nevetésére; akkor fogok igazán csak kikészülni. A rossz oldala ennek viszont az - mert sajnos mindennek van ilyen -, hogy kezdek egyre jobban magamba zárkózni. Mióta elment, nem is mentem be a munkahelyemre; sokáig tartó betegségre hagyatkoztam, mikor az asszisztensem, Mary felhívott pár napja. Gondolom, tudni akarta, hogy élek-e még egyáltalán, és nem a temetőben fekszek holtan. Nos, Mary nem érzem magam élőnek, sokkal inkább halottnak. De mit számít mit érzek, ha ami vagy aki iránt érzem azt; eltűnik? Meg fog szűnni valaha ez az egész állapot?
 A vörös boros üveg nyakát szorosan fogtam markomban, miközben néha-néha belekortyoltam. Legalább elegánsan iszom le magamat mindennap.
Üveges tekintettel meredtem a néma TV-re, de természetesen nem figyeltem rá.
A házban... házUNKban fülsüketítő csönd volt, a fejemben mégis hangos zaj, amit nem tudtam kikapcsolni, vagy lehalkítani. Túl erőben vannak velem szemben ezek a gonosz hangok.
Fejemet a kanapé hátára hajtottam, miközben a borból hatalmas mennyiséget nyeltem le, aminek következtében csuklani is kezdtem. Hisztérikus nevetés hagyta el ajkaimat, amint pár perc múlva sem akart alábbhagyni a csuklás.
 Hirtelen álltam fel, és tántorogva közelítettem meg az előszobában lévő tükröt. A TV fénye odáig is elért, és igaz, hogy nem tisztán, de láttam magamat. Láttam a zilált hajamat, elhanyagolt arcomat, és a ruhák mintha jobban lógtak volna rajtam, mint eddig. Hát persze. Azt mondják, az evés alapvető szükségleteinkbe tartozik; anélkül nem tudnánk élni. Nos, ez nálam átkörvonalazódott; hisz' amit utoljára ettem, az pár napja egy tál mogyoró volt. És ne feledkezzünk meg a tömérdek fehér, illetve vörös borról.
 Fejemet megrázva fordítottam hátat tükörképemnek, és az mentén csúsztam le a padlóra. Csukott szemekkel támasztottam meg fejemet a falnak, és a még mindig kezemben szorongatott boros üvegből újabbakat és újabbakat kortyoltam.
Nincs megállás. 
Összerezzentem. Ez a hang... Ez a hang a régi énemé volt. Folyton ezt hajtogattam; ebből merítettem erőt, hogy még ha a legrosszabb napomon is vagyok túl, vagy ha iszonyúan fáradt is vagyok; meg kell tennem, amit.
Nincs megállás.
Fájdalmasan nyögve helyeztem két tenyeremet a fejemre, miközben azt térdemre hajtottam. Egy random dallamot dúdolva ringatóztam, így megpróbálva megnyugtatni magamat.
Igazán őrültnek éreztem akkor magamat. Hisz' az is voltam.
Nincs megállás.
- Ne - nyöszörögtem fájdalmasan, hangom az élettel teli ellentétének tökéletesen megfelelt.
Nincs megállás.
 És ekkor,  azóta a nap óta először sírtam el magamat. Hisztérikus sírás hangzott fel belőlem; és úgy éreztem, mintha egy vulkán tört ki volna bennem. Fájt, de valahogy mégis megkönnyebbülés volt csak bömbölni a padlón, és a borban, illetve a sós könnyekben fulladozni.
Valahogy jól esett.
 A medált szorongatva hagytam, hogy a fáradtság erőt vegyen rajtam.

***

- Lou! Lou! - egy hang újra és újra ismételte nevemet, miközben egyre erősebben rázogatott. - Lou!
Szemeim mintha ólomból lennének, oly' nehezen nyitottam ki azokat. Viszont az a fény, ami fogadott; arra kényszerített, hogy visszazárjam.
- Bárki is vagy, menj el - nyöszörögtem.
A látogatóm felsóhajtott, majd meglepetésemre megszólalt, de nem hozzám intézte szavait; ezzel arra tudtam következtetni, hogy nem egyedül van. Csak én vagyok olyan őrült, hogy magamban beszélek.
- Soha nem láttam még ilyennek, Li. Muszáj segítenünk rajta valahogy, nem akarok egy nap egy telefonhívást kapni arról, hogy öngyilkos lett. Ő a legjobb barátom - hangja a hitetlenből, hisztérikusba, végül síróssá változott; szívem pedig megszakadt erre. Talán még számítok valakiknek.
A hangok egyre ismerősebbek lettek, míg le nem esett a tantusz.
- Sajnálom - majd felsírtam.
- Semmi baj, Lou. Segítünk. - Liam kedves és biztató mosolya, illetve hangja megnyugtatott, ahogy sikerült íriszeimmel megszokni a fényt.
Harry a legjobb barátom volt óvoda óta, tizenhat évesen jött rá, hogy meleg; és tizennyolc évesen találkozott Liam-mel, akit szintén legjobb barátomnak mondhatok. Ők ismerték Niall-t, ami azt illeti; így, négyen voltunk legjobb barátok. De egy hiányzik közülünk, és felborult az egyensúly.
 Hagytam, hogy engem szorosan átkaroljanak két oldalról, és egészen a kanapéig kísérjenek.
- Először is, veszel egy alapos fürdőt - ellentmondást nem tűrve, magának egyet bólintva ment be a fürdőbe Liam.
Egy darabig utánanéztem, majd felsóhajtottam. A kanapé besüppedt mellettem, és egy melegséget árasztó, kedves test biztatóan hozzám simult.
- Boo Bear, ne aggódj; jobban leszel. Minden rendben lesz. - Nem akartam megint felsírni, így is elég szánalmasnak éreztem magamat; ezért az alsó ajkamba erősen harapva, bólintottam egyet.
- Most pedig enni fogsz, mert olyan sovány vagy, mint azok az anorexiás modellek a TV-ben; és Louis Tomlinson, te nem leszel egy anorexiás modell, megtiltom!!! - Harry Styles-ban azt kedveltem egyrészt, hogy bármilyen kilátástalan helyzetben is képes megnevettetni. És ez pont olyan eset. Kilátástalan.
 Követtem a konyhába őt, és csak figyeltem, ahogyan készít nekem vagy temérdek mennyiségű szendvicset.
A köztünk kialakuló csendet én szakítottam félbe; karcos búgásommal, mely a hangom lett volna:
- Hiányzik Niall - mondtam ki őszintén, ami szívemet nyomja.
Harry megállt, felém fordult; arcán egy elnéző, kedves mosoly terült szét. Természetesen megértette és át tudta érezni helyzetemet; elég csak belegondolnia abba, mi lenne, ha ez vele és Liam-mel történne meg.
- Minden rendben lesz, Boo Bear. - ismételte meg önmagát, majd folytatta a szendvics készítést.

02.

Ciao mindenki :) Sajnos rám hárult ennek a résznek megírása, de ne utáljatok meg kérlek. Előre szeretném közölni, hogy ez nem egy sablon sztori, úgy készüljetek fel még fordulatokra. Igazából gőzöm sincs mikor is hozza Naomi a következő részt, de az nem gond, egyszer csak jön. Most ugyebár Niall szemszögéből olvashatunk, ahogy ezután is, ha tőlem olvastok majd. Have a nice day :) D. xx

(saját)

*N*

Boldogan néztem a csillogó szemekbe, amik szüntelen engem néztek. Rákacsintottam, amire nevetéssel reagált, még több helytelenítő pillantást megnyerve ezzel magunknak.
- Menjünk. - mondtam, s kihúztam a székemet, indulásra készen. Kíváncsian néztem a szerelmemre, aki egy pillanatig sokkot kapva nézett rám, de aztán gyorsan eltüntette arcáról az érzelmeket, és követett. Halvány mosollyal próbálta palástolni az idegességét, azonban engem nem vert át, túlságosan jól ismertem arca minden rezdülését.
- Ma este nem csak ezt terveztem. - állított meg engem, én pedig szinte kibújtam a bőrömből ennek hallatára. Még nem akartam hazamenni, és visszacsöppenni a mindennapi életbe. Ez az este a miénk, ezt nem akartam elszalasztani. A sötétbe burkolózott utcán kézen fogva haladtunk előre, támaszt nyújtva egymásnak.
Az egyik dolog, ami miatt imádtam Torontót, hogy az emberek egyszer sem néztek ránk rossz szemmel. Egyszerűen elfogadtak minket, úgy ahogy vegyünk, hiszen mi nem tehettünk arról, hogy egymásban fedeztük fel a világot. A szüleink is tökéletesen elfogadtak mára, apu amikor megtudta a kapcsolatunkat kissé kiakadt, de ez a hullámvölgy is hamar kisimult.
Emlékszem arra a napra, amikor a Tomlinson házba látogattam először. A szívem majd kiugrott a helyéről, s hiába próbált Louis vigasztalni azzal, hogy már kitálalt, és ezzel együtt is minden rendben, a gyomrom liftezett. Eléggé feszélyezve éreztem magam, de a szerelmemnek - ahogy mindig - most is igaza volt. Jay, amint beléptem a házba magához ölelt, és kifejezte gratulációját, Lou testvérei és apukája is hasonló örömmel fogadtak. Évekkel később kérdeztem csak rá, hogy miért nem voltak szomorúak, vagy legalábbis mérgesek rám, amire elég megnyugtató választ kaptam. Azt mondták; nem szeretnek mást, csakhogy Louis boldog legyen, és látják, hogy mellettem ragyog.
Valóban, minden alkalommal, amikor az összekulcsolt ujjainkra néz, a szeme csillogni kezd, és egy hatalmas vigyor terül szét az arcán. Erre is rákérdeztem, hiszen kíváncsi természetem nem hagyja, hogy megválaszolatlan dolgok vegyenek körbe.
Egyszerűen csak hálát adok az égnek, amiért egy olyan csodálatos ember szeret engem, mint te. 
Mondanom sem kell csak úgy olvadtam ezen szavak hallatán, azonban én ezt fordítva éreztem. Minden alkalommal, mikor hozzám bújik, mikor elmondja az érzéseit, vagy egyszerűen csak dicsér, elgondolkozok azon, hogy hogyan érdemeltem őt ki.
Lélegzetem fehéren gomolyogva szállt felfelé, hogy aztán örökre beleolvadjon a sötétségbe. Különösen hideg éjszaka volt, fázósan húztam magamon össze a kabátomat. Louis ezt megérezve magához szorított, egyik kezével a vállamba kapaszkodott, és így mentünk tovább.
Ahogy ránéztem szinte rá volt írva a boldogság. Arca ragyogott, szemeiben valami csillogott, amit az emberiség szerelemnek hív, de köztünk ez már sokkal több volt.
Elég sokáig gyalogoltunk, mire végre oda értünk. Furcsállva néztem a szeretett arcra, nem értettem, hogy miért hozott engem most ide, hiszen minden nap itt vagyok, ez nem újdonság. Ez nem az a különleges hely, amit elképzeltem magunknak ezen a napon.
- Miért hoztál vissza az egyetemre? - kérdeztem furcsán, mire száját sejtelmes félmosolyra húzta.
- Állj ide kérlek. - utasított a kapuhoz, én pedig tettem, amit mondott. Még mindig kíváncsian néztem rá, nem sejtve mi fog következni.
- Hétfő reggel volt. - kezdett bele, mikor ő is egy kijelölt helyre beállt. - Furcsán álltam a csoportomhoz, akinek körbe kellett vezetnem a sulit. Egy csomó végzős, akik a háta közepére kívánják a továbbtanulást...nem éppen kecsegtető. - nevetett fel, és én is elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem az akkori önmagamra. - Ráadásul még késnek is. Jó kis kezdés. - felnevettem  tudaton, hogy aznap pont miattam késtünk, hiszen nem bírtam rendesen elkészülni reggelente. Nem mintha ez változott volna, rendszeresen 5 perccel később esek be az előadásokra, viszont amint rájöttek arra a profok, hogy erről én nem tehetek, csupán az én szervezetem képtelen volt hozzászokni a korai napszakhoz már vagy 23 éve, elnézik ezt nekem. - Tisztán emlékszem arra, hogy egy szőke hajú fiú szállt le utoljára a buszról, ahogy arra is, hogy alig tudtam levenni róla a szemem. Annyira megfogott a látványa, és maga a személyisége, hogy többé nem engedett el. És most itt vagyunk, négy évvel később, még égetőbb szerelemmel, mint az elején. - a fú közelebb lépett hozzám, egy csókot lopott tőlem, majd a számra suttogta a szót, amitől  ma is eláll a lélegzetem.
Szeretlek. 
A romantikus jelenetünket a telefonom csengőhangja szakította félbe. Kivettem a zsebemből a készüléket, és összeszorított szemmel néztem a képernyőre, amire a nagy betűkkel az apa szó volt írva.
- Ki az? - kérdezte türelmetlenül Louis.
- Apa. Ez fontos lehet, fel kell vennem. - egy puszit leheltem az arcára, majd arrébb álltam, magam mögött hagyva a füstölgő szerelmemet, bár nem nagyon értettem miért mérges ennyire, hiszen csak egy szerelmi vallomás, amit folytathat, ha leraktam.
- Szia Apu, mizu? - szóltam bele a telefonba, azonban csak hüppögés volt a válasz. - Apa? - kérdeztem megijedve, az adrenalinom az egekbe szökött, ahogy a lehetséges válaszokat böngésztem át.
Sírt.
- Haza kell jönnöd Niall, most. - nyögte ki nagy nehezen, de a szipogástól alig lehetett hallani.
- Mi történt? - kérdeztem ijedten.
- Anyukád...- éreztem, hogy nem tud többet mondani.
- Indulok. - raktam le a telefont, szemeimben könnycseppek csillogtak. Nem tudtam pontosan mi történt az anyukámmal, de apa szavaiból kivéve nem egy leányálom lehet.
Csak kérlek, ne...
- Baj van? - fogta meg a kezem Louis, én pedig bólintottam. Kétségbeesésem bizonyítékai az arcomon csillogtak.
- Anyu, nem tudom mi van vele, de haza kell mennem. - mondtam halkan, ő pedig bólintott.
- Veled megyek. - jelentette ki szilárdan, de megráztam a fejem.
- Nem jöhetsz, dolgoznod kell, én pedig nem tudom meddig maradok Írországban. Most csak vigyél haza. - suttogtam, és hagytam, hogy Louis belém karolva vezessen haza.
Szinte toporzékolva dobáltam a cuccaimat egy bőröndbe, miközben a szerelemem jegyet foglalt a legközelebbi járatra, amire egy órán belül már ülhettem is fel.
- Várj. - húzott, még vissza a váróterembe, mielőtt felszálltam volna a repülőre. - Visszajössz még valaha? - kérdezte óvatosan. Mindketten éreztük, hogy most forduló ponthoz érkeztünk. Nem voltam benne biztos, hogy ha anyuval történik valami, akkor képes leszek otthagyni egyedül apát.
- Nem tudom Louis. - hajtottam le a fejem, a szívem hevesen dobogott a szörnyű hírre, amit kaptam, ugyanakkor ezer darabra is tört a búcsúzás gondolatára.
- Ne hagyj itt Niall. - suttogta megtörten. A könnyeim csak úgy záporoztak a szememből, egészen a lelkemig. Alig láttam valamit tőlük, eléggé elhomályosították a látásomat, de nagyokat pislogtam, hogy még egyszer gyorsan átfussak az arcvonásain, örökre emlékezetembe vésve azokat.
- A családomnak szüksége van rám, de...- a kezemben lévő nagy bőröndöket a lábam mellé állítottam, benyúltam a pólóm alá, s a kezembe vettem a medált, amit már négy éve nem veszek le. Kikapcsoltam a csatját, majd megfogtam Louis markát, és belecsúsztattam a szívet. - Nyisd ki! - bátorítottam, ő pedig bólintott. Egy kicsit szenvedett a zárral, de végül sikerült neki felfedni a medál titkát. Belül a szív két oldalán egy-egy kis kép rólam, és róla. Örökre összekötve minket ezzel.
- Niall, ugye most nem búcsúzol? - krákogott megtörten.
- Egyszer visszajövök. - suttogtam, és egy apró csókot leheltem az ajkaira.
Mielőtt beléptem volna a folyosóra, aminek a végén a repülő várt engem még hátra néztem. Louis a nyakába akasztott láncot markolászta, majd elengedte. Szemeivel követte minden mozdulatomat. A nyaklánc a mellkasára hullott, pont a szíve mellé. Hiszen ott van az én helyem. Egy utolsó mosolyt villantottam rá, majd a fal elzárt tőle.
Miközben szállt fel a gépem éreztem, hogy Louis figyel. Nem tudtam melyik a rosszabb; otthagyni életem szerelmét, talán örökre, vagy hazamenni, ahol még fogalmam sincs mi vár engem. Azt kívántam, bárcsak az égen maradhatnék örökre, ahol a felhők megnyugtatóan ölelték körbe a gépet, megvédve mindentől, ami lent várt.

01.

Hello! :)

 Meg is érkezett az első rész. Örömmel vettük észre Lana-val, hogy a prológusra érkeztek szép visszajelzések. :) Elképzelni nem is tudjátok, mennyit jelent nekünk egy "klassz"-ra kattintott  vélemény is. Szóval köszönjük. Reméljük, ez is elnyeri a tetszéseteket.

 Az első rész Louis szemszöge, és ahogy már említettem az előző előszóban; ezt én írom, Naomi Greg. Szóóóval bátran mondjátok el véleményeteket, akár a "klassz" gombot megnyomva is. Izgatottan várjuk a visszajelzéseket. 

Annyit még meg szeretnék említeni, hogy ez csupán még a kezdet. A történet még korán sem indult be, a csattanó rész még odébb van.

Mindenesetre reméljük tetszeni fog a sztori.

xoxo: Lana & Naomi Greg

*L*

 Azt mondják; az idő, akár egy légy, úgy száll el előlünk. Elillan a pillanat; a pillanat, mely ezernyi emléket hordozni képes magában. Emlékeket, melyekből az ember a legrosszabb napjain is táplálkozni tud. 

 Négy év telt el. Négy, hihetetlen csodás és hullámvölgyekkel teli év. Niall Horan-nel - azzal a nagyon szőke és nagyok kék szemű sráccal - összejöttünk. Öcsém, ha egyszer az ember szerelmes, bármire képes; azt hiszem, ezt mindenki kitapasztalja. De a mi kapcsolatunk különleges volt. Nem, nem csak azért gondolom így, mert elfogult vagyok velünk szemben; nem csak azért, mert mi egy meleg pár vagyunk. Ez annál sokkal több és bonyolultabb, szavakkal nem lehet leírni és kifejezni ezt az érzést, mely mindig elterít, mikor kettesben vagyunk. Nem szeretnék túl nyálas dumával jönni, de azt hiszem ez elkerülhetetlen... Bele vagyok zúgva Niall James Horan-be. Nélküle úgy érzem magamat, mint egy fuldokló, egy éhező, egy szomjazó; magyarul egy haldokló. 

Közel és távol négy éve tart a kapcsolatunk, és én hatalmas elhatározásra jutottam. 

 Meg fogom kérni a kezét.

Igen, ezt fogom tenni. És hogy mikor? Pontosan az évfordulónkon, ami október 13-án van. Igen, egy egész nyáron át, plusz egy hónapig kerülgettük egymást a kezdetetekkor. Mai napig nem értem, hogyan bírtam ki nélküle, egész életemben.

 Mára már egy házban élünk, Niall utolsó évét kezdte el abban a főiskolában, melyben először találkoztunk; én magam pedig már dolgozom. Egy saját elektronikai cégem van, a Universcity of Toronto főiskolától ajándékozott közgazdasági tapasztalatoknak köszönhetően. Örökké hálás leszek annak a sok tanulással töltött napnak, hiszen jelenleg nincs semmire panaszkodni valóm ( kivéve pár idióta ügyfélt, vagy lusta dolgozókat, kiket később ki is rúgtam... de azt hiszem ez normális dolog; stressz nélküli élet nem létezik senkinél ).

Szóval itt vagyok. A hihetetlen puccos étterem egyik asztalánál, hihetetlen puccos öltönyben, tökéletesen belőtt hajjal. A helyiségben nagyképű, gazdag, öregkorú férfiak voltak legfőképpen, kiknek a zsebükben több pénz volt, mint egy átlagos ember bankszámláján. Egyszóval elég kényelmetlenül éreztem magamat; de gondoltam, Niall-ért mindent. Igaz, Ő sem híve az ilyen elegáns helyeknek, de gondoltam most az egyszer, évforduló alkalmából nem árt az ilyesmi. Ha már az előző évfordulónkat nézzük... Az nem éppen egy publikálható este volt... Az az éjszaka még mindig a lelki szemeim előtt lebeg, akármit is teszek. Ez konferenciákon nem épp a legelőnyösebb dolog.

 Mikor megláttam Niall szőke kobakját, csillogó szemeit, melyek a kíváncsiságtól ragyogtak, szívem heves vágtába kezdett, mely egy természetes dolog, akárhányszor meglátom Őt. Négy év telt el, és még mindig ugyanazok a cselekedetek mennek végbe bennem. Heves szívricsaj, akadozó lélegzet, bizsergető ajkak, megszűnő világ a fejemben, a szintén bizsergető ágyék, és végül az a furcsa érzés a gyomromban, melyet a nők pillangóknak neveznek. Mesebeli és mámorító érzés ez az egész. Szerelmesnek lenni mámorító érzés.

 Csak bámultam karcsú alakjára, mely egy elegáns, fekete öltönybe volt belebújtatva; fejemben már azok a képkockák jelentek meg, amint letépem azt róla. Erre önkénytelenül is végignyaltam ajkaimon.

- Louis, ez egy étterem, jó lenne, ha nem fantáziálnál arról, miként fogsz megdugni. - Persze, hogy Niall észrevette; Ő ismer a legeslegjobban, hogy is ne vette volna észre?!

Zavartan kaptam el kívánatos testéről pillantásom, a mellettem álló alakról; kékellő szemei megbabonáztak, amint odapillantottam. Köhécselve felálltam, és egyenesen leszartam a körülöttünk lévő embereket; szorosan átölelve üzentem neki azt, hogy mennyire is hiányzott. Egész nap nem láttuk egymást; nekem ma korán reggel be kellett mennem az irodába, és egészen késő délutánig bent kellett maradnom. De nem panaszkodom.

 Niall olyan szorosan kapaszkodott belém, hogy tisztán ki tudtam venni az Ő fuldoklását is a hiányomtól. Neki is hiányoztam. Mosolyogva váltam el kissé tőle, és így meredtem szemeibe. Íriszei visszaverték a helyiség hangulatos világításának és az illatos gyertyáinak lángjának ragyogását. Megbabonázott. Apró, leheletnyi csókot nyomtam ajkaira, mely úgy oszlott szét, akár egy sóhaj köztünk. Hamar elmúlt, de intenzíven égett agyunkban. Az asztal másik székéhez kísértem Őt, és udvariasan kihúztam neki a széket. Általában nem szereti, mikor ezt csinálom, de egy apró mosollyal próbálta palástolni, mennyire nehezére esett elfojtani a szemforgatást. Ismerem, mint a tenyeremet. 

 Miközben két lépéssel visszamentem az én székemhez, testemben egy meghitt érzés támadt fel; köszönhetően az apró színpadon elhelyezkedő zenészeknek, kik minket szórakoztattak fellépésükkel. A hegedűdallam a helyet úgy járta át, mint egy szellem. Még a hideg is kirázott erre a gondolatra. Hiába, a szellemektől libabőr fog el; irtózok még a gondolatukra is.

 Amint leültem, öltönyömet megigazítottam, majd ránéztem az előttem ülőre, ágyékom megfeszült. Olyan áthatóan és vágyakozva nézett rám, hogy erre a testem reflexszerűen reagált. Azonban íriszeiben a meghatottság jelei is fellelhetőek voltak, melyre viszont könnycsatornáim működésbe akartak lépni; viszont visszafogtam őket.

 Játékosan felvont szemöldökkel, köhécseléssel és fennhordott állal vettem kezeim közé az étlapot, mely így eltakarta látószögemből az előttem ülő gyönyörűséget. Egy vigyor terült szét arcomon, mikor meghallottam Niall kuncogását. Tetszett neki az előadásom, mely a "nagyurak" kifigurázása volt. Reméltem is, hogy fog. 

Kikukucskáltam a papír alól, de csak egy ugyanolyan papírt láttam meg. Niall éppen feltérképezte a kínálatot. A kis éhenkórászom.

 Gondolataimból egy apró köhécselés szakított félbe, mely egy az egyben ugyanúgy hangzott, ahogy én azt kiparodizáltam. Erre az észrevételre egy nagy vigyor terült szét arcomon, Niall pedig hangosan felkuncogott. A mellettem közelebb álló pincér erre felhúzta jobb szemöldökét, mely olyan íves volt, mint a helyiség kapujának boltíve. Erre már én is felkuncogtam.

- Uraim, ha nem méltóztatnak viselkedni, meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak. Ez nem egy játszótér.

A hivatalos hangjára mindkettőnknek nagyobb nevethetnéke támadt, de sikerült visszafogni magunkat.

- Sajnáljuk, uram - gúnyosan hangsúlyoztam ki a megnevezését, a másik íves szemöldöke már kunkorodott felfelé ennek kiváltó okáért, de nem hagytam időt arra, hogy megszólaljon. - Felvennénk a rendelésünket, kérem.

 Az újabb gúnyosan kiejtett szavamra már prüszkölt a méregtől. Nem túl nagy a toleranciája, mit ne mondjak. Ennek ellenére bólintva vette elő tollát és kis füzetecskéjét ( gúnyos hang ).

Miután elmondtam a rendelésemet, Niall következett. Majdnem hangosan felnevettem arra a képkockára, mely igen mulatságos volt. Niall, az éhenkórász... Ki fogja fosztani az éttermet, abban biztos voltam, már akkor, mikor még meg sem szólalt.

 Ismerem, mint a tenyeremet.

- ... Hmm... Kérnék még... - Csak a fejemet tudtam fogni, miközben vállam eszeveszetten rázkódott az elfojtott hahotázástól. A pincér feje már füstölt. 

- Ennyi lenne, köszönöm - bájos mosolyától, melyet a pincérnek küldött; elállt a szavam. Gyönyörű volt. 

Amaz vöröslő fejjel távozott asztalunktól, mi pedig hangosan nevetve összepacsiztunk. Mi nem csak tökéletesen összeillünk, mint két szerelmes, hanem, mint két haver, akik örömmel készítik ki a körülöttük lévőket. Tökéletes csapat voltunk.

Ez kétségtelen. És ma lesz az a nagy nap, mikor ez hivatalossá is válik. Megkérem a kezét ennek a gyönyörűségnek. 

 Borzasztóan izgultam, a tenyerem csak ontotta ki magából az idegesítő izzadságot.

Prologue

Sziasztok! :)

 Mi, két álmodozó lány egy nap úgy döntöttünk, létrehozunk egy közös blogot. Ennek konkrét célja nincsen, egyszerűen csak imádunk írni, és gondoltuk miért ne?! Mit veszíthetünk?!

Szóval belevágtunk, és örömmel vesszük észre, hogy annak ellenére, hogy még a prológus sem volt fent; már három feliratkozónk van. Köszönjük.

 Amit fontos megemlíteni az a részek módja. Hogy ezalatt mit értünk? 

Mindegyik részben külön-külön szemszög lesz; azaz az események szemszög váltásokkal fognak haladni. Niall szemszögét Lana, Louis-ét pedig én, Naomi írom.

Nos, nagyon reméljük, hogy tetszeni fog az elkövetkezendő sztorink; és bátran írjátok csak le a véleményeteket. :)

 Ezennel a blog hivatalosan is beindult.

xoxo: Lana & Naomi

*N*

- Úristeeeen - kiabáltam kétségbe esetten, majd a fürdőbe rohantam.

- Mi történt? - kiabálta anyu a fürdőből, mire fogkrémmel teli szájjal válaszoltam. 

- El fogok késni a főiskolai nyílt napról - keseredtem el, majd turbó sebességre kapcsoltam. 

Nem igazán próbáltam kitörni a korlátjaimból, mikor felvettem az agyon hordott szürke farmerom, egy hosszabb fehér pólóval, amin 'Eat' felirat díszelgett. A kedvenc szavam. 

Egy pillanatig szemléltem magam a tükörben, egy átlagos fiú voltam, akinek a szeme valami különleges okból kifolyólag csillogott, ez az ok pedig nem más, mint a főiskola. 

Anyu és apu  is izgatottak miattam, az előbbi mellőlem az utóbbi pedig Írországból, hiszen a munkája oda köti. Anyu is visszamegy, amint fősulira megyek. Ideje felnőnöm, és a saját utamat járnom. 

- Szeretlek - adtam egy puszit a kedves arca, majd eszeveszett rohanásba kezdtem. A késés dolgon még dolgozok. 

- Nem látta valaki Niall Horan-t? - kérdezte az ofő, abban a pillanatban, ahogy mellé értem.

- Itt vagyok - lihegtem, majd a busznak támaszkodtam. Egy életre elég volt a futásból. 

- Sosem változol fiam - ingatta meg a fejét, majd egy pipát rakott a nevem mellé. 

Ez nem fair. Pár késés, az évnyitókról, évzárókról, kirándulásról, és az órákról négy évig és máris elítélnek. Ccc. 

- Mindenki fel a buszra! Késésben vagyunk valaki miatt - szúrós szemmel nézett rám, mire én is hasonlóan néztem. Olyan volt, mint a cowboy filmekben, amikor ráközelítenek a két párbajozó szemére, akik közben előveszik a fegyverüket. Csak nálunk egy valakinek volt fegyvere, az ofőnek, aki nem viccel az igazgatóival, így hát inkább felhagytam a farkasszemezéssel, és helyet foglaltam. 

Nem ért meglepetésként, hogy már csak a sofőr mögötti hely volt szabad, ahol egyedül ülhetek. De legalább hallgathatok zenét zavartalanul. 

Mindig is szerettem az utazást, ha másért nem, legalább azért, amit a mellettem elsuhanó táj látványa ad. Egyszerűen imádtam nézni az előttünk kanyarodó utat, s bár lehet, hogy Toronto szürke felhőkarcolói helyett jobb lett volna a zöldellő fákat, és az országutat nézni, de megelégedtem a lámpa oszlopok monoton elsuhanásával is. 

Egy fél óra alatt értünk a főiskolához, ami nagyon találóan a Universcity Of Toronto nevet viselte. Viszont gyönyörű volt. A kőfalakat borostyán borította, az egészet egy főtorony uralta, ebből jöttek ki a szárnyak. Olyan volt, mint a mesékben. Egyszerűen tűkön ülve vártam, hogy végre bejuthassak. Csodálatos volt annak a gondolata, hogy én ide fogok járni. 

Egy fiatal fiú állt meg előttünk, dzsekijén a fősuli kezdőbetűi díszelegtek. Kicsit hosszabbra hagyott tincseit a szél összevissza borzolta. Sugárzó tekintetét végigvezette a csoporton, egy pillanatra megállt rajtam tekintete, majd tovább siklott a többiekre.  

- Sziasztok. Louis Tomlinson vagyok. Én foglak titeket körbevezetni.

*L*

 Éltanulónak lenni  királynak tűnik. Minden gyűlésen téged tüntetnek ki figyelemmel a diákok és a tanárok egyaránt, minden évzárón kitűnő jegyeket szerzel, külön szervezett programokat te vezeted, és nem beszélve arról, hogy már húsz évesen, az utolsó főiskolás éved előtt tartasz előadásokat, még a nálad egy évvel feljebb járó főiskolás társaidnak is, akár még tanároknak is. Ez mind szép és jónak tűnik, de a hangsúly a tűnik szócskán van. 

Persze az elején baromira élveztem a figyelmet, tényleg. De eltelt egy, másfél év, és úgy érzem, a testem, mintha egy robot lenne. Mindenkinek igennel felel, mindenre rábólint, és minden jegye ötös. Soha nem voltak hullámvölgyeim a főiskolás életem során, ellenben a középiskoláséval... Akkor igazi rossz fiú voltam, mint azokban a nyálas, csöpögő filmekben, amikben a rossz fiú szíve meglágyul, egy jó "kislány" miatt. De persze, ez korántsem így van, ha már csak a "jó kislány" részt diagnosztizáljuk. 

Hogy miért? Pofon egyszerű.

Meleg vagyok, mint amilyennek kéne lennie a fősulim radiátorainak, télen legfőképpen. Olyan meleg vagyok, mint az a bizonyos tűzforró leves, ami megégeti a nyelvedet. Olyan meleg vagyok, hogy ha rám tennének egy nyers húst, az ropogósra sülne.

Oké, félretéve a viccet; meleg vagyok, vagy ha szebben akarjuk fogalmazni egy fokkal; homoszexuális. Nem túl kecsegtető egy történet főszereplőjéről, már rögtön ez elején ilyet olvasni, nem igaz?

 Ma volt az a nap, mikor a jövőbeli Universcity Of Toronto növendékeit körbevezettem az iskolában. Tavaly, mikor először tettem ezt; iszonyúan izgultam. Pedig, félreértés ne essék, én nem vagyok az az izgulós típus. De annak a gondolata, hogy vagy ötven diák szeme rajtam fog csücsülni, kikészített. Viszont kellemesen csalódtam akkor, hisz' mindegyikük iszonyúan élvezte ezt a látogatást, és meglepetésemre, izgatottan kérdezősködtek tőlem.

Szóval ma volt az a nap, mikor másodjára kellett megtennem ezt a procedúrát, és most furcsamód, de baromira vártam. Eszembe jutott az, mikor én is így körbejártam a főiskolát; emlékszem, akkor fogadtam meg, hogy megváltozok. Kellett a változás.

 És lám, a mai napra mennyivel más minden.

 A fatáblámon heverő papíron pár "puska" volt, arra az esetre, ha elfelejtenék valamit közben mondani. Azt olvasgattam, míg meg nem érkezett az utolsó csoport busza is, nem kis késéssel. De volt már hasonló eset, elnéztem a dolgot, történnek ilyenek. Legfeljebb így kevesebb idő jut az útmutatásokra, ha csak nem maradnak bent több ideig. Nem az én dolgom, majd eldöntik ők, mégis csak a felnőtté válás küszöbén állnak.

Sorban mértem végig az utolsó csoport tagjait, csak hogy nagyjából meg tudjam jegyezni, kiket is vezetek végig az én neves sulimon. Az utolsó ember is leszállt, az egyébként sárga színű buszról, kinek hihetetlen szőke haja volt, még kisfiús arca. Így jegyeztem meg. Azonban mikor szemeivel felém nézett, nem kicsit fagytam le, amit persze nem akartam kimutatni, ennek következtében gyorsan tovább tereltem pillantásomat a többiekre, miközben a szívem hevesen zakatolt.

Nem értettem a dolgot, még a szám is kiszáradt kissé. Torkot köszörültem, és megkezdtem a körbevezetést:

- Sziasztok. Louis Tomlinson vagyok. Én foglak titeket körbevezetni.